Az emberek nem kérnek segítséget.
Elmegy az orvoshoz, aki persze felír nyugtatót, antidepresszánst stb. De nem hívja fel egyik barátját sem, hogy figyelj, most nagyon rosszul érzem magam. Azt mondja, nem szeret nyafogni. Meg a problémájával terhelni másokat. Évekig járt pszichológushoz. Az más, mondja. Nem értem. Azért, mert ott pénzt ad érte a másiknak, akkor már nem nyafogás? És ha nem ad érte pénzt, akkor miért nyafogás?
Aztán a másik. Hónapokra eltűnik. Nem értem, miért. Aztán előkerül. Lehet, hogy haldoklik a férje, persze kikészült. Ki ne készülne ki ettől… Fizetett bébiszittert, hogy el tudjon menni pszichológushoz, akinek szintén fizetett azért, hogy meghallgassa őt. Én nagyon sajnáltam, hogy hónapokig felénk se nézett, és hiába ajánlom fel mindig, hogy szívesen vigyáznék a gyerekére, mivel imádják egymást az enyémmel. Azt mondja, nem akar nyafogni. Megint nem értem. Én szívesen hallgatom őt bármikor. Ha jó kedve van, akkor is. Meg amikor éppen nincs, akkor is. De nem. Ő inkább fizet valakinek, hogy meghallgassa.
Én pedig itt állok ezen barátaim nélkül, mert olyan időket élünk, mikor sok embernek akad nehéz gondja. És ők inkább pénzt fizetnek mindenféle terapeutáknak, és elbújnak, mikor bajuk van. Pedig milyen jó is lenne, ha átjönnének ilyenkor egy teára és nyafognának. Azt érezném, hogy fontos vagyok, hogy számít rám valaki.
Aztán ülök a „tanácsadó-székemben” és kérdezem: oké, kivel szoktál ezekről a dolgokról beszélni? Senkivel. Nem mondja el a barátainak. Eljön hozzám, és fizet nekem, hogy valakinek ki merje mondani…
Rájöttem. Mostantól az ilyen barátaimtól pénzt fogok kérni a beszélgetésért. Akkor biztos fognak rám számítani akkor is, mikor igazán szükségük lenne egy kis meghallgatásra, egy meleg teára, pár biztató szóra, meg egy ölelésre. Mintha a fogyasztói társadalomban csak akkor hinnénk el, hogy igazán fontosak lehetünk valakinek, hogy valaki igazán fog ránk figyelni, ha azt is kifizettük. Veszünk magunknak barátot pszichológus formájában, és veszünk magunknak családot bébiszitter formájában. És teljesen természetesnek tartjuk, hogy a barátainkhoz csak akkor megyünk, mikor a toppon vagyunk, és képesek vagyunk előadni azt az arcunkat, amit szerintünk mindig viselnünk kellene. Félünk a közelségtől. Ha egy kapcsolatért én fizetek, akkor én is tudom kontrollálni, és akkor már nem kell félnem. A terapeuta nagyon jó arra, hogy kikerüljem az intimitást, de mégis kielégítsem azt az igényemet, hogy közel legyen hozzám valaki.
Szerintem felejtsétek el a terapeutákat, segítőket, tanácsadókat!
Merjetek nyafogni a barátaitoknak!
Higgyétek el, hogy jó lesz végre csak úgy, pénz nélkül közel lenni valakihez…