Nem hittem, hogy ezt az élményemet valaha is megosztom egy-kettőnél több emberrel. Nemhogy az interneten fogok írni róla! Mégis, sokszor ütközöm abba, hogy fontos a közös világkép, vagy legalább az eltérő világfelfogások megosztása ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk egymással. És én, mint asztrológus sok emberrel beszélgetek, és mostanában egyre többször kell megosztanom ezt az élményt, mert nélküle nem tudunk tovább beszélgetni. Gondoltam, akkor már inkább megosztom így, ilyen formában is.
Emlékszem arra az éjszakára, mikor a gyermekem megfogant. Emlékszem, ahogy éreztem szeretkezés közben, hogy hirtelen eltűnnek a testem határai ott deréktől lefelé. Ez elsőre ijesztő élmény volt. Emlékszem, hogy aztán mégis teljesen tudatos döntés volt, hogy ez engem érdekel, én ebben az állapotban benne akarok maradni. Aztán láttam egy fénygömböt megérkezni a testembe. Furcsa élmény volt. Az ember lánya nem szokott ilyesmihez hozzá. És mivel nem gyakran történik velem, hogy fénygömböket lássak, pláne, hogy ezek a valamik belém is hatoljanak, ezért az élményt némi fenntartással kezeltem. Mindenesetre azt megjegyeztem a másnap esti buliban, hogy ha itt most tényleg egy gyerek érkezett, akkor az egyik első zenei élménye a Prodigy lett… 🙂
Aztán teltek a hetek, és eljutottunk oda, amikor már az orvostudomány is képes érzékelni egy új jövevényt. És a műszerek meg az orvostudomány szerint is kb. akkor kellett történnie a fogantatásnak.
Néha azóta se értem, mikor valaki azt mondja, hogy nem vette észre, hogy terhes… Egy fénygömb érkezése mégiscsak feltűnő dolog…
Gondoltam, ha már valaki megérkezett a testembe, és mégse én hallucináltam, akkor illik vele beszélgetni. Ha sokat vagy valakivel egy szobában, előbb-utóbb szóba állsz vele, nem? Hát pláne, ha valaki érkezik a testedbe és egész nap össze vagytok zárva. Én ezt teljesen logikusnak találtam. Hallottam később, hogy pszichológusok ezért sok pénzt kérnek, hogy segítsék a várandós nőket a magzataikkal beszélgetni, és ezt ők kapcsolat-analízisnek hívják. Ezt se nagyon értem azóta se, hogy minek hozzá egy harmadik ember. Én általában, ha akarok beszélgetni valakivel, akkor direktbe neki mondom, nem hívok hozzá pszichológust…
Mindenestere én nem tudtam, hogy ezért sok pénzt kéne fizetnem valakinek, aki szakembernek hívja magát, úgyhogy csak úgy privát szakállra nekiálltam dumcsizni. Az volt a furcsa, hogy Pupák (ekkor még erre a névre hallgatott) egyáltalán nem tűnt olyan valakinek, akinek az én támogatásomra és gyámolításomra lenne szüksége, nem tűnt olyannak, akinek én az anyukája lehetnék. Mindent derűs nyugalommal és némi humorérzékkel fogadott. Például, mikor veszekedtünk teljes átéléssel az apukájával, akkor én nekiálltam utána beszélgetni Pupákkal: gondoltam, most meg kell őt nyugtatnom, hogy nincs itt semmi nagy baj. Ehelyett Pupák békésen kacarászott bennem, és kinevetett: „oké, én tudom, hogy nincs semmi baj, Ti vagytok a Pupákok, nem én, hogy veszekedéssel töltitek az időtöket!” És nevetett tovább. Én csak álltam ott értetlenül. Itt most ki lesz kinek a szülője? És ki fog kit tanítani? Hogy lesz ez itt kérem egyáltalán?!
Nem nagyon tanultam én előtte arról, hogy mit tanítanak az egyes vallások és világnézetek reinkarnációról, meg a lélek kialakulásáról. Nem is tartottam fontosnak az elméleteket. Elfogadtam a bennem lakó lényt, még ha nem is értettem a helyzetet: elvégre ez egy anya dolga. Aztán egy szép napon, a terhességem harmadik hónapjában megszólalt még egy kis hang a pocakomban. Ez a hang végre olyan volt, amilyet egy anyuka elképzel, hogy egy kicsi gyereknek ilyennek kell lennie. Kicsi volt, gyenge, támogatásra szorult, a nagy-Pupákkal szemben egyáltalán nem tudott semmit, és egyáltalán nem volt állandóan nyugodt és kívülálló. Kis-Pupák védtelen volt, és tele volt érzelemmel. Én meg kezdtem egyre jobban nem érteni a dolgot. Most miért is vannak ketten? Ez most egy gyerek, vagy kettő? És miért különböznek ennyire? És miért csak most jelentkezik a másik? Tudom, józanabb gondolkodású anyukák már hamarabb felkerestek volna egy pszichológust, vagy legalább valami bölcset, vagy papot. Nekem egyik se fordult meg a fejemben. Azt tűnt a legésszerűbbnek (oké, tudom, furcsa ez a szó egy ilyen történetben) ha megkérdezem magát a nagy-Pupákot. Mégiscsak ő tűnt mindünk közül a legbölcsebbnek…
Válaszolt is.
Nehéz szavakkal visszaadni amit mondott, hiszen nyilvánvalóan nem fizikai szájjal beszélt, és nem fizikailag elhangzott mondatok voltak ezek, hanem egyfajta belső képek, érzetek, üzenetek… Azt mondta, hogy mindketten, a kis- és a nagy-Pupák is az én egyszem gyermekem. Kis-Pupák az, akit mi kb. léleknek szoktunk hívni. Mostantól ő lesz az úr a fedélzeten, és a továbbiakban vele fogok tudni beszélgetni. Ő lesz az, aki érzékeli saját magát, aki irányítja majd a gyermekem, aki gondolkodik és érez benne.
Nagy-Pupák azt mondta, hogy most ő visszasüllyed testi szintre és innentől én se fogok tudni beszélgetni már vele. Innentől ő a gyermek testén keresztül fog kommunikálni. Az ő bölcsessége és mindentudása a gyermek testén keresztül lesz elérhető a gyerekem számára. Ha nagyon rosszfelé találna menni, akkor nagy-Pupák bölcsen jelezni fog a testen keresztül egyfajta betegség formájában.
Oké, mondtam. Azt értem, hogy kis-Pupák csak most jött létre, és ez a fejlődés egy fázisa. De mielőtt eltűnnél, kedves nagy-Pupák, áruld már el, hogy Te ki vagy, és honnan jöttél a testembe? Oké, Te csak a fénygömb vagy, aki belépett a testembe, de honnan és miért jöttél?!
Az erre érkezett válasz még inkább élményszerű volt, nehéz szavakkal megfogalmazni.
Először is, valami olyasmit mondott, hogy ő nem Ő, nem Egyvalaki. Hanem egyfajta tapasztalatok és feladatok gyűjteménye. A világ az ő interpretálásában úgy tűnt, mintha egy hatalmas intelligencia játszana egyfajta tapasztalati-logikai játékot. Ez a nagy intelligencia sok-sok problémával foglalkozik egyszerre. Egy-egy problémát egy-egy leszületésen keresztül tapasztal-old meg. Egy problémát egyszerre több leszületésben is vizsgál, és egy-egy újabb leszületéshez több előző élet tapasztalatait is használja. Mondjuk, ha az adott életben a felelősségvállalás, mint problémakör jelenik meg, ehhez felhasznál sok-sok előző életet, ami ezen a problémán már dolgozott, és most egy adott leszületésen keresztül keres a felelősségvállalás témájához újabb élményeket, tapasztalatokat, megoldásokat. Az így az életben megszerzett tapasztalatokat azután több további leszületés is használni fogja majd, akik tovább „dolgoznak” az adott kérdésen. Az a hatalmas valaki, akiből nagy-Pupák jött, egyszerre számtalan ilyen problémán dolgozik. Ezekből a problémákból „összeválogatott” most néhányat, ezt az információ-halmazt küldte el a fénygömb formájában belém, ennek a megtapasztalására jött most létre a gyermekem. Kis-Pupák egyszeri, és megismételhetetlen, és a gyermekem halálával majd megszűnik. A feladatokat nagy-Pupák hozta el az életébe, és ami tapasztalatot megszerez az élete során, azt majd nagy-Pupák vissza is adja a „köznek”, és onnantól ő is megszűnik majd létezni, mert újra feloldódik az Egészben. Ő egy egyszeri információ-csomag, amelynek információi gyermekem létezése alatt egyben vannak, és fejlődnek, majd gyermekem halálával megszűnnek egy egységet alkotni, és információik hozzáadódnak a nagyobb intelligencia tudásához. Nincs tehát se szellem, se lélek, ami vándorolna. Tapasztalatok, információk, feladatok és megoldások vannak és legfeljebb ezek vándorolnak…
Nekem tetszett nagy-Pupák elmélete, és tetszik ma is. Még ha fenntartással is kell kezeljem továbbra is, azért érdekes élmény… Hiszen mi is következik mindabból, amit mondott? Bármi, amit teszünk, hat a világra, a teljes világra. Hiszen az általa felgyűlt tapasztalás halálunkkor visszaadódik a „köznek”. De bármi, amit teszünk nem hoz hasznot nekünk, mivel tulajdonképpen úgysem létezünk. Nem csak pénzt gyűjteni, de erényeket, tudásokat, szellemi kincseket is felesleges felhalmozni, hiszen ez sem marad halálunk után a miénk. Halálunk után úgy se létezünk. Amit van értelme tenni: minél több megoldást keresni, minél több békét és harmóniát teremteni, hiszen akkor ezt adjuk vissza majd halálunk után a világnak. Nincs értelme önmagában annak, hogy megtanuljunk másokat legyőzni, hiszen a másik is én vagyok, és halálunk után én is leszek a másik, vagyis ő se lesz, csak majd a mi… (Az persze egy másik kérdés, hogy amíg itt vagy, és a saját kis-Pupákodon keresztül tapasztalod az életet, a jó megoldásokhoz többnyire erényes élet és időnként harc is szükségeltetik…)
Hát így.
Keresgélem azóta is a harmóniákat és szép megoldásokat hol több, hol kevesebb sikerrel, mint anyuka, mint nő, mint asztrológus, mint egyszeri lélek, aki számára boldog, és harmonikus érzés, hogy egyszer majd nem leszek, de megmarad a világnak mindaz, ami voltam, és amit hozzá tudtam tenni. Hát így.